Boris Vian erőt adó életszemlélete

2020-10-13

Boris Vian gyerekkori szívbetegsége miatt mindvégig a halál árnyékában élt. Tudta, hogy keveset fog élni. Harminckilenc évesen halt meg egy moziban, ahol az ő művéből készült filmet vetítették. Születésének 100. évfordulójára a Budapesti Operettszínház márciusban bemutatta a Tajtékos dalokat, azonban a premier estéjén bejelentették, hogy másnaptól bezárnak a színházak. Adódik a kérdés: MIT SZÓLNA MINDEHHEZ VIAN?  

Kiss Csabával a Tajtékos dalok díszletében beszélgettünk.  

Szerintem az az abszurd helyzet, hogy a mű premierjének másnapján bezárnak a színházak és fél éven keresztül nincs előadás, Viannak tetszene. Az ő játékos, önironikus lénye ezen nagyon-nagyon jót mulatott volna. Azt gondolom, hogy Vian 2020-nak a szerzője, nemcsak a 100 éves évforduló kapcsán, hanem az egész életműve miatt. Ő egy nagyon nehéz örökséggel nőtt fel, az 1929-es gazdasági válságban a családjuk összes vagyona elment, egy nagyon jómódú családból pillanatok alatt földönfutók lettek. Majd tizenkét éves korában megtudta, hogy egy olyan szívbetegsége van, ami valószínűleg a korai halált fogja jelenteni számára, gyermekként ezzel megbirkózni iszonyúan nehéz lehetett. Aztán a második világháború során megszállták a németek a hazáját, majd ezt követően az ötvenes években az indokínai háború tépázta meg Franciaországot. Mégis mindezek ellenére Vian játékos tudott maradni, örülni tudott az életnek, szeretni tudta a zenét, a könyveket, a szép nőket, a kocsikat, ő a példa arra, hogy az ember ne adja fel az életszeretetet a legnehezebb pillanatokban sem.

Amikor a Budapesti Operettszínház műsorra tűzte a Tajtékos dalokat, és amikor a rendező először találkozott ezzel a művel, akkor még csak vajmi keveset lehetett tudni a járványról. Az előadás nyitóképe egy ravatal. Vajon ennek a ravatalnak a látványa most hogyan rezonál a nézőkben?

Hát ez egy óriási kérdés. Amikor még márciusban bemutattuk a darabot és a Nagymező utcán végiggurult egy ilyen ironikus ravatal a gyászzenekarral meg az ismerősökkel és rokonokkal, akik Viant a sírjához kísérték, már akkor lehetett érezni, hogy a közönség egy része merésznek találta. Ez az ambivalencia, a tűzzel való játszás az egész előadásban benne van. Vian maga egy pimasz figura volt, nem lehet úgymond jól nevelten Vian-előadást csinálni. Nyilván lesznek olyanok, akiknek az érzékenységét ez birizgálja, de ilyen volt ő maga, ez volt a lényege, hogy semmifajta tekintélyt nem tisztelt, semmifajta konvenciónak nem volt a rabja, és csak úgy tudunk emléket állítani neki, ha az ő szellemiségének jegyében dolgozunk.


Vian mindenből tréfát űzött, a szerelemből, az életből, a halálból, a háborúból. Mindvégig játszott a halállal. Szükségünk van most a Viani életérzésre, az ő tréfálkozó kedvére? Bár ő maga soha nem nevetett...

Igen, ez egy érdekes kettősség az ő életében. Nekem az az érzésem, hogy ma mindennél inkább kell Vian életérzése. Fel kell fognunk a halált, fel kell fognunk a világjárványt, de tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a mi életünk, senki nem fogja boldoggá tenni, hogyha mi nem vigyázunk rá. Azt érzem, hogy Vian ennek az életérzésnek a hirdetője, ő a saját életpéldájával, aki végig a halál árnyékában élt, és mégis boldog tudott maradni. Nemcsak tehetséges író volt, hanem nagyon ügyes jazztrombitás is, a zenéjén és az írásain keresztül az életszeretetet hirdette.

Az előadás Vian életszemléletét, életszeretetét mutatja be. Egy olyan ember világát tárja elénk, aki tudja, hogy keveset fog élni, ezért minden pillanatát mély érzésekkel tölti meg. Mit gondolna, ha most látná a darabot?

Meggyőződésem, hogy most olyan lendületes és felszabadult próbáink vannak, hogy ha Vian itt ülne közöttünk, akkor szerintem halálra nevetné magát. Bár ebben az esetben a halál azért kicsit erős kifejezés, de nagyon nevetne. Szerintem tetszene neki, hogy milyen játékos tréfát űzünk mi is ezekkel a szent fogalmakkal.

Fotók: Szobonyai Patrícia

A Budapesti Operettszínház fenntartója a Magyar Állam, irányító szerve az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI)

X