Interjú a Semmelweis rendezőjével, Boross Martinnal

A Semmelweis című oratorikus kórképet, amely az anyák megmentőjeként ismert Semmelweis Ignác életét dolgozza fel, szeptember 27-én mutatta be a Budapesti Operettszínház, a címszerepben Szabó P. Szilveszterrel. A miskolci Bartók Plusz Nemzetközi Operafesztivállal együttműködésben létrejött előadás a nyári miskolci premiert követően mostantól a Nagymező utcai teátrum Raktárszínházában látható. Raymond J. Lustig és Matthew Doherty műve eddig csak egyetlen alkalommal, egy koncertszerű előadásban volt látható New Yorkban, a szcenírozott változat ősbemutatóját Miskolcon illetve Budapesten tartották. A magyar szöveget a kiváló költő, Szabó T. Anna és Mátrai Diána készítette. A független színházi szcénából érkező Boross Martinnak ez az első zenés rendezése. Ennek apropóján beszélgettünk.

 

Boross Martin (Fotó: Dömölky Dániel)

 

Hogy kerülsz az Operettszínházba?
 
Felhívott Székely Kriszta, aki az Operettszínház művészeti tanácsának tagja, hogy van előttük egy elég érdekes, kísérleti anyag, és Lőrinczy György főigazgatóval közösen azt gondolják, hogy ez engem érdekelhetne, és tudnék vele valami izgalmasat kezdeni. Aztán megismerkedtem a zenével és a témával, valamint összeültünk pár alkalommal a művészeti tanáccsal, és hamar kiderült, hogy a színház nagyon komolyan gondolja, hogy itt formák, nyelvek, alkotói attitűdök fúziójára van szükség, kíváncsiak arra, hogy mit tudok kihozni a műből, ha teljesen szabad kezet kapok.
 
Az eddigi munkásságodat tekintve elég nagynak tűnik a fordulat. A független színház világából érkezel, eddig a saját ötleteidet valósítottad meg. Itt viszont készen kaptál egy társulatot, egy kötött anyagot, ami ráadásul kortárs opera?
 
Ez nem egy fordulat, hanem egy új helyzet volt. Valójában sem a társulat, sem a mű nem volt kész, épp ellenkezőleg, így ugyanazt a kísérleti jelleget hordozta próbafolyamat a kezdet kezdetétől, mint minden munkám. Elég nagy stábot hozhattam a produkcióba: táncosokat, dramaturgot, tervezőt, videóst, ami kiegészült az Operettszínház négy szólistájával és a szintén külsős, 16 fős, szolnoki Bartók Béla Kamarakórussal. Tehát már az önmagában kihívást jelentő feladat volt, hogy összerakjunk egy rátermedt, sokféle, de mégis kompatibilis csapatot, és végül egy rendhagyó alkalmi formációt hoztunk tető alá.
 
A mű abban a formájában, ahogy először találkoztam vele, egy laza szerkezetű, vegyes műfajú zene volt, teli ötletekkel és ívekkel, de valahogy rendezetlenül. A szöveg a Semmelweis-jelenség köré fogalmazott dalciklus volt, ami inkább egy kanavásznak tűnt. Tehát nem kaptunk kézhez egy sztorit figurákkal, viszonyokkal, fordulatokkal, csak erős képek és impressziók özönét. A felkérés tehát arról is szólt, hogy én és az alkotótársaim találjuk ki a saját színpadi víziónkat, amiben az eredetinél jobban kibonthatunk egy-egy szituációt, vagy érdekes karaktereket építhetünk. Például feltétlen meg szerettük volna jeleníteni a férfi orvostársadalmat, mert a darab részben az ő gőgjükről és felelősséggel való szembe nem nézésükről szól. Viszont Semmelweis volt az egyedüli férfi szereplő az eredeti műben, így megszületett az ötlet: mi lenne, ha a Semmelweis által vizionált nők alakváltó szellemek néha férfialakot öltenének, így megjelenítve azt az elit közeget, amibe nőknek és páciensek semmilyen beleszólása nem volt. Ezt végül maszkos játékkal, és stilizált mozdulatművészeti technikákkal oldottuk meg.
 
A tekintetben is testreszabott volt a feladat, hogy a képekben való történetmesélés és az erős vizualitás mindig is foglalkoztatott.

 

Szabó P. Szilveszter (Fotó: Kállai-Tóth Anett)

 

Nem volt furcsa belépni ebbe a színházba, ami nem csak hogy kőszínház, de egy óriási gyár is?
 
Mivel sok olyan alkotótárs vett körül, akiket régóta ismerek, olyan hangulatom volt, hogy most épp az Operettszínházban vendégeskedünk, ide járunk be próbálni, és közben egy intézmények feletti ügyön dolgozunk. Gyár hangulatot ebben a próbafolyamatban senki nem érezhetett szerintem. Persze, érződött, hogy sok munkája van a színészeknek ezen kívül is, de ez mindenhol így van. A próbák egyeztetése sem volt bonyolultabb mint néhány független színházi produkció esetén.
Persze a rendelkezésre álló apparátus nagy kontraszt ahhoz képest, ahogy általában dolgozunk. Volt olyan próbánk, ahol negyvennyolcan voltunk jelen, ami egy kisebb stúdió színházi közönség is lehetne már. Azt érzékeltem, hogy a vezetés komolyan gondolja a szakmai nyitást és az elmúlt évadban általam is sokra tartott emberek dolgoztak itt, mint Székely Kriszta, Szenteczki Zita vagy Duda Éva, ez is kíváncsisággal és bizalommal töltött el.
 
Nem dolgoztál még ilyen komoly zeneművel. Bármennyire is szabad kezet kaptatok, köt a zene, vannak műfaji követelmények?
 
Hogyne, fejest kellett ugrani a mélyvízbe, hogy megértsem, mi az, ami szabadon komponálható, és mi az, amit jobb, ha nem háborgatok, például el kell fogadni, hogy a kórus szólamait nem szabad összekeverni, mert ha túl messze vannak a színpadon, nem hallják egymást.
Ezekben nagy segítségemre volt Mátrai Diána dramaturg, akinek az opera a szakterülete, és régóta ismerjük egymást, így tökéletes híd volt köztem és az opera, no meg az intézmény között, hiszen korábbian már dolgozott itt. A kezdetektől segített a tájékozódásban Dinyés Dániel zenei vezető is, aki minden laikus kérdésemre készségesen válaszolt, és akivel sokat elemeztük a zenét. Lassan megértettem, hogy mi az, ami rugalmas, és mi az, ami mozdíthatatlan, mi az, amihez a zeneszerző extra munkája kell, mi az, ami karmesteri, és mi az, ami rendezői hatáskör.
Az egy nagyon érdekes pillanat volt, amikor láttam, hogy a színészek nem példánnyal, hanem kottával a kezükben érkeznek a próbára és nem szívesen tartottak kezdetben egyszerű lejáró próbát, mert ahhoz vannak szokva, hogy az első hangtól elkezdve lépésről lépésre minél több dolgot rögzítsenek már az elején, mert a zenei kötöttség miatt nagyon nagy pontosságot és következetességet igényel a munkájuk.

 

A Semmelweis csapata (Fotó: Schumy Csaba)

 

Mennyire tetszett a mű, amit a kezedbe kaptál?
 
A kórust az első pillanattól kezdve nagyon izgalmasnak találtam, azokon lényegi változtatásokat nem is eszközöltünk, kivéve, hogy 8 fő helyett 16 fő szólaltatja meg, ami értelemszerűen sokkal teltebbé és erőteljesebbé teszi. A Semmelweis szólókon dolgozott legtöbbet a szerző azután, hogy elkezdtük a közös munkát, mert arra törekedtünk, hogy elkerüljük a szenvelgést, és a heroizálást. A végső változat sokkal sokszínűbb lett, több az önreflexió, és a könnyedség. A női szólók - amiket Nádasi Veronika, Lévai Enikő és Frankó Tünde énekelnek -, klasszikus zenei toposzok parafrázisai, ezeket nagyon attraktívaknak tartottam. Csak azt sajnáltam, hogy nincsenek dialógusok, és hogy zártak az egyes megjelenések, áriák. Ezt végül néma játékkal, gyakori, kollektív színpadi jelenléttel, és a kórusba való be-be olvadással kompenzáltuk.
 
Több alkalommal is dolgoztunk a librettistával és a zeneszerzővel, volt egy háromnapos workshopunk Budapesten, később visszajöttek még egy hétre és persze nagyon sok emailt és telefont váltottunk. Három hónappal a próbafolyamat előtt elkezdődött az előkészítés.  Négy-öt tételt teljesen kihúztunk, ugyanennyit újra írtak vagy átírtak az alkotók, megvariáltuk a sorrendeket is és szerző újrahangszerelte a zenét. A művet eddig csak koncert formában adták elő, ráadásul a szerzőknek ez az első színházi munkájuk, ami azt jelentette, hogy azzal kellett szembesülniük, hogy mi minden momentumból vagy egy képet, vagy egy szituációt akarunk csinálni. A színpadi szempontokat abszolút tiszteletben tartották, és nagyon nagy elánnal és kreativitással dolgoztak tovább a darabjukon.
 
Téged mi érdekelt ebben a történetben (túl a zenén)?  
 
Az emberek többsége csak azt a közhelyet tudja Semmelweisről, hogy ő az anyák megmentője. Ettől van egy olyan érzet vele kapcsolatban, mintha egy nemzeti hős lenne. Ennél többet én sem igen tudtam róla, de amikor utána olvastam, elég hamar kiderült, hogy a saját korában mániákusnak és bolondnak tartották. A saját családja asszisztálása mellett dugták elmegyógyintézetbe, ahol az ápolói halálra verték. Túlzás nélkül lehet mondani, hogy boszorkányüldözés áldozata volt. A halála után száz évnek kellett eltelnie, mire rehabilitálták. Hullaméregnek nevezte azt a megfigyelésen alapuló revelációt, hogy ha embereket boncolnak és ugyanazzal a kézzel terhes nőket vizsgálnak, az haláleseteket eredményez. De az én szememben nem ez a 'felfedezés' teszi hőssé, hanem az attitűd, aminek az áldozata is lett, vagyis hogy mindent feláldozva szembement a regnáló szemlélettel, hangot adott az igazának. Ezzel a ténnyel az orvostársadalom nem akart szembesülni. Egyszerre tűnt botrányosan egyszerűnek és felháborítónak a gondolat, hogy az orvosok maguk fertőzik meg a betegeket és nem valami női kórról van szó, amit behurcolnak a kórházba. Természetesen univerzális jelenség, amikor egy csoport vagy az elit azt gondolja, hogy azok a szabályok, amiket lefektetett, örökérvényűek, és ha van egy új tan, egy újító gondolat, vagy esetleg a régi szabályok megkérdőjeleződnek, azt rögtön provokációként, támadásként és a status quo veszélyeztetéseként élik meg. A Semmelweis-jelenségben azt kerestem, hogy hogyan lehetséges az, hogy valaki rendíthetetlenül kitart a meggyőződése mellett, végsőkig küzd az igazáért, és emiatt életének vesztese lesz.

 

A Semmelweis főszereplői: Szabó P. Szilveszter, Frankó Tünde, Nádasi Veronika és Lévai Enikő (Fotó: Kállai-Tóth Anett)

 

Hogyan valósítjátok meg mindezt a Raktárszínpadon? Milyen az előadás látványvilága?
 
Olyan mintha Semmelweis pszichéjében vennénk részt egy utazáson. Mintha az élete filmje peregne le az elmegyógyintézetben egy deliriumos állapotban. Gyakran jelen vannak a halott nők szellemei, akik lidércként kísértik Semmelweist. A halottak kara kíséri végig ezen az utazáson.
Felvillantjuk életének fontos állomásait. Megérkezik az egyetemi klinikára, ott szembesül a borzasztó halálozási statisztikákkal, mikor felemeli a szavát ezellen, akkor izolálódik szakmailag, rövid időre Velencébe megy önkéntes száműzetésbe, majd mikor egykori tanára és barátja meghal vérmérgezésben, akkor felfedezi, hogy mi áll a fertőzések hátterében. Megpróbálja meggyőzni a világot, de csak magára haragít mindenkit, végül pedig egy pszichiátrián végzi. Röviden így mondható el Semmelweis élete és a darab cselekménye is, de mi nem a pontos, részletes történetmesélésre helyezzük a hangsúlyt, hanem képekkel és impressziókkal meséljük el ezt a történetet, méghozzá egy nagyon misztikus hangulatban.  
A díszletet a Teatro Anatomico nevű intézmény tere ihlette, ahol anno a medikus hallgatók egy stadionszerű auditóriumban nézték a szüléseket, boncolásokat, operációkat. Ez a több szintű, íves forma egyben ledfal is. Ez a helyiség úgy viselkedik a videótechnikának köszönhetően, mintha saját entitása, saját érzelmei lennének, és mindig reagál, reflektál arra, ami a színpadon történik, de előfordul, hogy csak a helyszínt jeleníti meg, méghozzá olyan módon, hogy az szinte teljesen körülfonja, behúzza a nézőt.
Nem könnyű színpadon szülést, boncolást, halált ábrázolni, nekünk mindegyikből sok kijutott, végül egy poétikus, stilizáló formát választottunk. Az egyik kedvenc jelenetemben egy szülést látunk két párhuzamos dimenzióban: az egyikben az elvileg tiszta és fennséges Teatro Anatomicoban vagyunk, ahol a medikus hallgatók előtt egy nagyon rideg, objektív, tárgyiasított, távolságtartó közegben történik az aktus, a másik helyszín pedig egy bordély, ahol csak nők veszik körül a szülő nőt, itt egy lágyabb, finomabb, odafigyelőbb, közvetlenebb környezet jelenik meg.
Veronika, Tünde és Enikő jelenetei kiemelten fontos pontjai az előadásnak, és bár szólók, a színpadi helyzetben nincsenek egyedül, sikerült sűrű, erős szituációkat létrehoznunk.
Szilveszternek vannak olyan pillanatai, amikor prózában szól ki a nézőkhöz. Ezek a szövegek kivétel nélkül eredeti dokumentumok, amit Semmelweis leveleiből, vagy jegyzőkönyvekből gyűjtöttünk. Ezeknek viszont közvetlenül, egyszerűen szólalnak meg, mert ő az, aki az igazságot képviseli a sok képmutató között, és az egyetlen emberi lény, aki megjelenik, mert mindenki más a képzeletének szülötte összes szellem, lidérc és halott.

 

A szolnoki Bartók Béla Kamarakórus (Fotó: Kállai-Tóth Anett)

 

Hogy tudtál dolgozni a vegyes összetételű csapattal?
 
Nagyon fegyelmezett, fókuszált és közben jókedvű volt a csapat, talán pont a vegyesség miatt, és mert mindenki tudta, hogy nehéz anyaggal dolgozunk. Nagyon szerettem azt az odaadást, profizmust és pontosságot, ahogy az Operettszínház művészei dolgoznak. Arról nem is beszélve, hogy tudnak egy olyan dolgot, amivel nem mindennap találkozom, nevesítve, hogy állati jól énekelnek. A táncosok színpadi súlya hasonló a szólistákéhoz, mind a négyüknek legalább három karaktere van és folyamatosan szinte végig színen vannak. Alakváltó szellemek, akik hol lidércek, hol orvosok, bábák vagy épp holtak. A kórus is nagyon sok aktív feladatot kap, az éneklés mellett ők is mozognak, karakterekbe bújnak, többször jelmezt cserélnek, és ettől a kollektivitás érzettől volt egy erős ensemble-hangulat.
Engem az inspirál, ha a munka elején még nem látom pontosan, hogy milyen lesz a vége. Tudom, hogy ezzel sokan ellenkezőképpen vannak, de ezzel és a folyamatosan íródó anyaggal szemben mindenki nagy türelmet, és valami pozitív várakozást tanusított. Az biztos, hogy kiemelkedő élmény volt számomra a Semmelweis, sok pozitív meglepetés ért és hihetetlenül sok mindent tanultam ez alatt a próbafolyamat alatt - nem kizárólag a zenés színházról.

 

Spilák Klára interjúja

 

 

A Budapesti Operettszínház fenntartója a Magyar Állam, irányító szerve az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI)

X