Búcsú Jankovits Józseftől

Kiss-B. Atilla főigazgató ezekkel a szavakkal búcsúztatta a nemrég elhúnyt bonvivánt, Jankovits Józsefet:

"Mi sem áll távolabb az operett gyönyörű álomvilágától, mint a hétköznapi halál gondolata. Az operett a szerelem és a szenvedély, a dráma, a humor és a lankadatlan életerő világa. Elképzelhetetlen, hogy egyszer majd a gyönyörű primadonna, a délceg bonviván, a pajkos szubrett vagy a kópé táncoskomikus gyászjelentését kell olvasnunk. Nem akarok közhelyeket sorolni az elmúlás elkerülhetetlenségéről, inkább a világirodalom egyik nagyságát, Jorge Luis Borges argentin költőt, a milonga és a tangó nagy rajongóját idézném: „A halál régi szokás, / oly sokunk makacs szokása.” Ez a rendhagyó megközelítés jobban illik egy művész búcsúztatójába.

A magyar bonvivánok egyik legnagyobbikát búcsúztatjuk most. Hatalmas hang volt az övé, karrierje pedig irigylésre méltó: nem csak Magyarországon ünnepelték, hanem Európa-szerte, sőt, a világ olyan távoli vidékein is, mint Japán, Kína és Ausztrália. Mi volt Jankovits József titka? Nem csak rendkívüli hangja, hanem lenyűgöző megjelenése, páratlan kisugárzása is. Fiatalon és idősebb korában, színpadon és civilben egyaránt feledhetetlen élményt nyújtott mindenkinek, amikor ő megjelent valahol.

Ifjúsága nem volt könnyű, megjárta a hadak útját is, ám a nehéz tapasztalatok nem törték meg és nem tompították el, hanem a végletekig gazdagították érzelmi világát. Ezért bármilyen szereppel tudott azonosulni, és minden szerepét csordultig megtöltötte érzelemmel. Nem használt kliséket és kész paneleket: minden szerepben más volt, mindig eredeti, és soha nem ismételte önmagát.

Hiteles volt minden szerepében, és lenyűgöző volt minden fellépésén, mert ő nem csak egy hang volt és nem csak egy test, hanem egy jelenség. A színpadon, de magánéletében is maga volt az elegancia és a stílus, és a puszta megjelenésével, kisugárzásával feledhetetlen hangulatot tudott teremteni. Ne köntörfalazzunk, valljuk be: az ilyen bonvivánokért tódulnak a hölgyek az operettbe.

Senki nem énekelte el annyira hitelesen a Marica grófnő bonvivánja, Tasziló dalát – a Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket – mint Jankovits József. Az egykori felvétel most is megtalálható a világhálón. A bonviván egy asztal mellett ül, egy pohár borral a kezében: nincs bonyolult díszlet, látványorgia vagy színpadi trükkök, csak ő maga. Nincs is szükség semmilyen sallangra vagy segítségre: több, mint elegendő, ha megfigyeljük Jankovits József arcát, melyen három perc alatt végigsuhan az emlékezés és a szerelem teljes metafizikája, egyedi, érzelmes kópésággal megfűszerezve.

Nem csoda, hogy a hang és a karizma ilyen harmonikus és szerencsés találkozása fényes pályafutást eredményezett. Jankovits Józsefért Európa nagy zenés színházai versenyeztek, ő pedig igyekezett eleget tenni a meghívásoknak, és elismerést, dicsőséget szerezni hazájának. Legnagyobb szerelme azonban – amiért gyakran lemondott a nemzetközi lehetőségekről –, mégis mindvégig az Operettszínház maradt. Egyik interjújában azt nyilatkozta, hogy életének legszebb húsz éve az Operettszínházhoz kötődik. Egy másik televíziós beszélgetésben ezt már a szakralitásig fokozta, mikor így nyilatkozott:

„Az Operettszínház, az nekem mindig a színházam marad. Ezt a színházat nem úgy tekintettem, mint egy színházat, hanem ez volt az én templomom. Én ebbe a színházba úgy jártam be, olyan áhítattal és szeretettel, amivel az ember a Jóistenhez közeledik.”

Lehet spontánabbul és szebben megfogalmazni a művész és a színház viszonyát? Én azt hiszem, nem. Ebben a vallomásban benne van nem csak Jankovits József hitvallása, legmélyebb életigazságának megfogalmazása, de a művészethez való viszonyulása is: az áhítatos alázat. A délceg bonviván, az erős férfiú fegyvere nem az erő, hanem a hit volt. Ereje, kitartása és csodálatra méltó sikerei az alázatból és a hitből származtak. Ez az igazi nagyság titka.

Az elmúlt évtizedekben eltávolodtunk a halál gondolatától. Máshogy élünk, mint elődeink, akik sztoikusan tudomásul vették a halál állandó jelenlétét. Számukra mindennapos volt a veszteség, hiszen gyakran gyerekeiknek felét is el kellett temetniük, nem is beszélve a járványok és a háborúk pusztításáról. Nekünk azonban nem kísérti minden napunkat a halál árnyéka, és ha gondolunk is rá, gyakran félelemmel, borzalommal tölt el minket. Hiába vagyunk vallásos emberek, hiába lát el minket a keresztény hit és filozófia csodálatos bölcsességekkel, melyek segíthetnének abban, hogy a halált ne végzetes tragédiaként értelmezzük, hanem átlényegülésként, általában mégis iszonyatként éljük át. Talán sokan most is csak a fájdalmas veszteséget érezzük, a hiányt, melyet Jankovits József hagyott maga után a lelkünkben és az életünkben. Pedig nem csak a keresztény tanítás vigaszába kapaszkodhatunk, hanem abba a tézisbe is, hogy a nagy művészek valójában halhatatlanok.

Jankovits József eltávozott közülünk, de nem múlt el a világunkból: az életműve itt marad nekünk. És most nem csak a megannyi felvételre gondolok, amik megörökítik csodálatos fellépéseit, de arra a számtalan láthatatlan nyomra, melyeket nem csupán rokonai és barátai, de közönsége világszerte szétszórt, számtalan tagjának lelkében hagyott. Nagyszerű hangjával, magával ragadó fellépésével megtette, amit csak a legnagyobb művészek tudnak: többé, jobbá és szebbé tette az életünket, egy-egy darabka mennyországot hozott a világunkba.

Nekünk, akik most Jankovits Józsefet búcsúztatjuk, nem csak gyászolnunk kell, hanem emlékeznünk és bíznunk is. Emlékeznünk kell arra, milyen volt életében, és hogy puszta lényével is mennyi mindent adott nekünk. Keresztény művészként pedig abban kell bíznunk, hogy odaát egy hatalmas és tökéletes társulat tagjai leszünk, melyben Jankovits József épp oly különleges helyet foglal el, mint még köztünk, életében. Halála számunkra nagy veszteség, számára azonban – művészete után – csak egy újabb út, mely Isten felé viszi. És egy bonvivánt nem egy szomorú verssel kell búcsúztatnunk, hanem egy csodálatos operettgyöngyszemünkből származó idézettel: Ha ülök is a mennybe, / te cica, csak üzenj be, / érted kiugrom, cicám."