Interjú a Dorian Gray rendezőjével és koreográfusával
2018. ápr. 10.
Dorian Gray
fotó: Gordon Eszter
Réthly Attila: Nem arról volt szó, hogy szöveget írnánk és elővennénk az Oscar Wilde által írt történetet és ahhoz képest akarnánk ezt a színpadi adaptációt megfejelni. Az volt a szándék, hogy értsük meg, mit szerettek volna elmondani a szerzők, miről szól az Oscar Wilde-i történet és mi az, ami a zenében megjelenik. Hogy rendelkezik erről a partitúra a rendező és a koreográfus számára. Egy ideig gyötrődtünk ezzel, de aztán eljött a pillanat hogy eldöntöttük: nem az a feladatunk, hogy az elmúlt előadás forgatókönyvét őrizzük meg. Akkor elkezdődött egy bátor dramaturgiai munka, amit már Johannával közösen csináltunk. Ezt megtámogatta az az ambíció, hogy érződjék, ennek az épületnek, vagyis a Kálmán Imre Teátrumnak a szelleme hívja létre ezt az előadást, ahol a kis tér miatt nem feltétlenül kell foggal-körömmel bonyolult szcenikai megoldásokba bocsátkozni, viszont bátran és erősen építhetünk a színészek játékára. Így szép lassan elkezdett kialakulni az a formanyelv, amiben meg tudjuk fogalmazni a mi előadásunkat.
Bodor Johanna: Én láttam annak idején a Dorian Grayt, amit a mesterem, Imre Zoltán koreografált. Sajnos ő sincs már közöttünk. Nagyon sorsszerű, hogyan alakul a darab élete... Az én fejemben tehát ott volt Imre Zoli szelleme, ugyanakkor itt van egy anyag, ami nagyon sokféle asszociációt enged meg. Arra jöttünk rá Attilával, hogy a legfontosabb, hogy ennek az előadásnak legyen egy sajátságos nyelvezete és stílusa. De nem kitalálni akartuk ezt, hanem megkeresni. Vagyis nem ráaggatni akartunk valamit, hanem megfejteni. Nem az alkotói énnek kellett megszólalni, hanem a darabot kellett meghallani. Azt volt nehéz megtalálni, hogy nekünk mi a közös nyelvünk a darabbal. Amikor ráleltünk a kulcsra, onnantól már szinte könnyű volt dolgozni. Ez egy kicsi tér, a darabban pedig sok a szereplő. Ezért összeállítottunk egy olyan csapatot, akik a főbb szereplők mellett az előadás szövetét, világát, hangulatát képviselik és mutatják. Valamelyik próbán azt mondta nekem az egyik színésznő, hogy úgy érzi, csináltunk még egy főszereplőt, ami maga a tutti, a teljes kar. Iszonyatosan erős lett a jelenlétük. Ez azért is sikerülhetett, mert megkaptam a koreográfiák elkészítésére Attilától azt az időt, ami szükséges ahhoz, hogy igényes, minőségi munkát végezzek. Rátaláltunk a darab világára és onnantól kezdve töretlenül erős a bizalom és az alkotói energia, mert nincs semmi, ami megzavarná ezt a lelki útvonalat. Egyszer csak lett egy Dorian Gray világ ebben a színházban, egy pici ország. A színésztől a balett táncoson át mindenki együtt tud létezni ebben a darabban. Ez azt jelenti, hogy olyan szabadság van, amiben érdemes élni és ilyen darabokkal foglalkozni. 
Réthly Attila: Ez a tér, az az aktuális helyzet, amiben ez az előadás megszületik. A darabnak van erkölcsi summázata és ez vezérfonalként végig ott lebegett előttünk minden pillanatban. Ugye a történet szerint Lord Henry beleszeret a Dorian Grayt ábrázoló képbe, amit Basil nevű festő barátja készített. A Lordot a darab végén a saját anyja úgy ereszti el az örök kárhozat és bűnhődés felé, hogy az isten sem léphet át olyan határokat, amiket ő átlépett akár tettben, akár gondolatban. Ezt az előadás végigtükrözi. Ha bárkinek kétsége támadna afelől, hogy mi mely oldalon állunk, kijelenthetem, mi az európai és emberi kultúra azon oldalán állunk, mely szerint az emberi szabadság sérthetetlen, a művészet és a gondolat szabad, de vannak áthághatatlan szabályok, határok és tabuk, amikkel együtt kell élnünk. Nagyon sok olyan mű van egyébként a drámairodalomban és a művészet egyéb területein, ami segíti az embert az ebben való gondolkodásban és igazodásban. Napjainkban, amikor felerősödtek a szexuális botrányok iránti ellenhangok és egyre több helyen derül ki, hogy hatalmi pozícióikkal sokan visszaélnek, melynek visszhangja ezt a színházat és bennünket is elért? nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez a produkció nem erre születik válaszul. A darabot már jóval korábban műsorára tűzte az Operettszínház, ez eleve fontos vállalkozás, ám a következő nagyon fontos gesztus, hogy a történtek miatt nem került le a műsorról. Mint ahogy nem lehet Szophoklészt leváltani és nem lehet kijelenteni, hogy mostantól nem beszélünk arról, hogy a saját édesanyánkkal bizony nem bújunk ágyba, mert bennünket erre Szophoklész tanított meg, hiszen az Oidipusz király az európai kultúra egyik sarokköve, azóta tudjuk, hogy az incestus, azaz a vérfertőzés tabu, amit az ember nem lép át. Ugyanígy nem váltunk le olyan klasszikus műveket és szerzőket, amik alapvető emberi kérdésekkel foglalkoznak. Úgy néz ki, a világ ma súlyos erkölcsi kérdésekről akar gondolkodni, újra kívánja rajzolni azokat a határokat, amik a tabuk átlépését jelentik: újra kell definiálni a gondolatainkat az erkölcsről, a rendről, a bűnről, a bűnbeesésről, a feloldozásról, a megbocsátásról, satöbbi. Alapvetően ezeket a kérdéseket feszegeti Oscar Wilde története is. A lényegi kérdésekről ma elterelődik a figyelem, kevés szó esik arról, hogy hogyan kell gondolkodni egy társadalomnak a szexuális identitás szabadságáról, a szexuális szerepekről, vagy épp a művészi szabadságról, mindeközben kontrollálatlanul és felelőtlenül mindenféle kampányok indulnak a virtuális térben milliónyi like-ot vagy dislike-ot generálva. Rendezőként én a mester és tanítvány viszonyán át tudok azonosulni a Dorian Gray történettel. Intellektuális oldaláról tudom megérteni Lord Henry és a címszereplő viszonyát, vagyis a művészembert, aki beleszeret alkotása tárgyába (lásd még Pygmalion) és azt, hogy mit jelent számára a valóság és a képzelet összemosódása, amikor már nem tudjuk kit és mit szeretünk valójában. Az volt legfőbb ambíciónk, hogy gondolkodjunk bátran és szabadon és próbáljunk meg minden pillanatunkhoz olyan, az európai kultúrát determináló emléket társítani, ami művészi és emberi tartásunkat tükrözi. Ez az ambíció erőteljesen alakította azt a formanyelvet, amiben fogalmazunk. Tudom, hogy elkerülhetetlen, hogy úgy is lehet majd nézni ezt az előadást, mint a hétköznapjainkat áthálózó jelenségre való reflexiót. És ez jól van így. Fontosnak tartom, hogy megszülethet ez a produkció, nagyon komoly kiállás és bátorság kellett hozzá a vezetés részéről. A művészet egyetlen valódi törekvése az érvényes jelenidejűség.
Bodor Johanna: Miközben nagyon lényeges az is, hogy ez az előadás senkit nem akar kioktatni. Nem szabja meg, ki hogyan gondolkodjon erről a témáról. Egyszerűen sikerült megtörténtté tenni. Minden megtörténik és mindenféle úton-módon hat az emberre. Vagy a zenéje miatt, vagy attól, amit látunk, vagy attól, ahogy fogalmaz egy színész. Oscar Wilde azt mondta a saját művéről, hogy ő a Basil nevű szereplőnek gondolja magát, a világ Lord Henryként látja őt és egy másik világban majd Dorian Gray szeretne lenni. Ha csak ezen gondolkodtam volna végig, akkor is lett volna egy kulcsom ahhoz, mennyi mindenre akart ő maga válaszolni, hogy mennyire kitette saját magát, az írói életét és a magánéletét ezzel a három gondolattal. Hadd meséljek el egy pillanatot a minapi próbáról. Zenei felvétel volt, Kovács Adrián zongorázott. Az 5 perces felvétel utolsó akkordját ütötte le, amikor a zongorán lévő cilinder leesett a földre. Senki nem fűzött hozzá kommentárt, csak nevettünk? Szívesen meghívnám Imre Zolit erre az előadásra. Borzasztó kíváncsi vagyok, mit szólna hozzá.
Dorian Gray
fotó: Gordon Eszter
Repertoárunkból ajánljuk