A táncos, aki menedzser lett – és a művész, aki maradt.
Vannak karrierek, amelyek egyenes úton haladnak: iskola, szakmai élet, nyugdíj. És vannak életutak, amelyek inkább egy kottához hasonlítanak – ismétlésekkel, ellenpontokkal, kitérőkkel és meglepő modulációkkal. Simon István útja egyértelműen a második kategóriába tartozik.

Fellépések 23 országban 45 színpadon 
Erdélyben született, Magyarországon tanult, Drezdában formálódott, az otthona a világ: Simon első szólista volt a Semperoperben, a Magyar Nemzeti Balettben és a Dortmundi Operában. Vendégként 23 országban 45 színpadon lépett fel, többek között a Párizsi Operában, a New York City Centerben, a nápolyi Teatro San Carlo-ban, a moszkvai Kreml-palotában és a párizsi Théâtre des Champs-Élysées-ben.
A klasszikus repertoár nagy férfi főszerepeit eltáncolta, és együttműködött az elmúlt évtizedek nemzetközi táncművészetét meghatározó koreográfusokkal: Jiří Kyliánnal, Mats Ekkel, William Forsythe-szal, Alexei Ratmanskival, Alexander Ekmannal, David Dawsonnal és Jiří Bubeníčekkel.

Drezda és utána
Tizenegy éven át Drezda volt művészi tevékenységének központja. Az, hogy akkor – a bécsi és budapesti ajánlatok ellenére – a Semperoper mellett döntött, egy elképzeléssel volt kapcsolatos. Aaron Watkin meg akarta törni a klasszikus és a kortárs tánc közötti határokat. Simon számára, aki „klasszikus hercegként nevelkedett”, de párhuzamosan a modernitást kereste, ez volt az ideális hely. „Ott akartam lenni, ahol valóban történik valami” – mondja visszatekintve. 
És sok minden történt. Teljes klasszikus repertoár, fizikai teljesítményre irányuló fázisok, stílusok közötti határok átlépése – és ezzel párhuzamosan növekvő érdeklődés valami iránt, amit a táncban ritkán vesznek figyelembe: struktúra, szervezés és fenntarthatóság. 
Simon évek óta szabadúszóként dolgozik. Nem az ajánlatok hiánya miatt, hanem a művészi függetlenség tudatos döntése miatt. Produkciói világszerte turnéznak. 2026 január elején éppen Tajvanon lesz látható. 
2013 óta klasszikus, modern és posztmodern balettet, Forsythe repertoárját, valamint improvizációt tanít egyetemeken, színházakban és mesterkurzusokon több kontinensen. De ez csak munkájának egyik oldala. 

Művészet, menedzsment és tudomány
A másik oldal ott kezdődik, ahol sok táncos karrierje véget ér: a „Mi jön ezután?” kérdésnél. Simon nemcsak pedagógiai diplomát, hanem a Leuphana Egyetemen Lüneburgban kulturális menedzsmentből is mesterdiplomát szerzett. Jelenleg a Drezdai Műszaki Egyetemen szerzi meg doktori fokozatát közgazdaságtanból. Ő alapította a Praetorian Art and Health Consulting nonprofit szervezetet. Ez az egészségvédelemre, a karriertervezésre és a művészek strukturális biztonságára összpontosít, és tapasztalataikat átviszi a gazdasági és vezetési kontextusba is: stresszkezelés, magas teljesítményt biztosító stratégiák és művészi ihletésű innovációs módszerek. Felesége, Boglárka idegtudományi és viselkedéspszichológiai szakértelemmel járul hozzá a munkához. Együtt dolgoznak azon a területen, ahol a művészet nem dekoratív, hanem rendszerszinten hatékony.
2020 óta Simon szoros kapcsolatban áll a Budapesti Operettszínházzal – tanácsadóként, kulturális menedzserként, balettmesterként és táncosként. Szponzorprogramokat indított, gálákat szervezett – köztük az éves jótékonysági gálát, az Együtt az autistákért gálát – és legutóbb a nagy sikerű A Notre Dame-i toronyőr című produkcióban vett részt.
„Hogyan lehet táncosból menedzserré válni?” – Nála a válasz egyszerű: tervezéssel. Képzéssel. Azzal a tudattal, hogy a színpadi karrier véges, ezért nem törésként, hanem átmeneti állapotként kell rá tekinteni. A Tanz in Deutschland alapítványnál dolgozott, támogatási pályázatokat írt, projekteket fejlesztett és részt vett Chemnitz európai kulturális fővárosának előkészületeiben. A kultúra, ahogy ő értelmezi, nem csupán kifejezés, hanem infrastruktúra is.

És a jövő?
Több új produkció, vendégszereplés és a kamaraművészeti projektek folytatása várható. Ugyanakkor disszertációján dolgozik, tanít és szervezési munkát végez. „Sok minden érdekel” – mondja –, „de a színművészet marad a középpontban. Csak olyan dolgokat szeretnék létrehozni, amelyeket mások is viselnek.” 
Talán ez a vörös fonálja ennek a szokatlan útnak: nem csak táncolni, hanem olyan rendszereket létrehozni, amelyekben a tánc lehetséges marad. 

Az eredeti német nyelvű cikk ide kattintva olvasható.